hu en sk

A zene mint evolúciós előny – beszélgetés Czutor Zoltánnal

Czutor Zoltán, a Belmondo zenekar frontembere nemcsak több hangszeren játszó zenész, vagy szövegíró. Az egykori Nyers énekes mindemellett a Artisjusnál a zenészeket képvisel, színházzal, versírással vagy éppen filmezéssel is foglalkozik. Ha pedig úgy hozza az élet, tanár is egyben, hiszen a „Hangszert a kézbe!” programsorozat keretén belül történetesen gyerekekkel is foglalkozik. Az ötgyermekes, idén ötven éves Czutort az Egressyben kaptuk mikrofonvégre, az általános iskolásoknak tartott rendhagyó énekórája után.

Zoli, mit gondolsz elmúltak a buta zenék? Hogy is volt ez anno a Puma cipővel meg a cicanadrággal a kezdetek kezdetén? (Utalás Czutor első zenekarának, a Nyersnek az első lemezére)

Hát igen, a Nyers indulásakor jó kis botrány keveredett ebből, amit alapvetően azért a Metal Hammer gerjesztett. Az első lemez megjelenésekor ránk szálltak, hogy mi utáljuk a vidéki metálosokat… Mi meg csak néztünk, hogy mi az, hogy mi utáljuk a vidéki metálosokat? Mi is egy szegedi lakótelepről jöttünk, mi magunk is vidéki rockerek voltunk, nem nagyon értettük ezt az egészet.  Annyiban persze igaz a történet, hogy mi inkább egy ilyen nú-metál zenekar voltunk, olyan értelemben, hogy szerettük keverni a stílusokat, meg szerettünk ezzel játszani, és azt a nagyon hagyományos, szerintünk nagyon kínos rockot, amit néhány akkori, még egyébként ma is létező zenekar játszott, azt tényleg megmosolyogtuk. Tudták, hogy ez nekünk fáj, és belénk rúgtak. Tudták, hogy ezzel lehet nekünk ártani és nagyon sokat ártottak is a zenekarnak akkoriban.


Fotók: Zele Tímea

Ennek ellenére aztán végül a Nyers egész szép karriert futott be, öt lemezt adtatok ki, miért lett vége annnak a zenekarnak és kezdtél bele a Belmondóba? 

Igazából nehéz ezt szétválasztani, mert ugyan a Nyers végül 2005-ben oszlott fel, de az első Belmondo-lemez háromnegyedét még velük demóztuk föl, úgy volt, hogy az lesz a következő Nyers-album. De akkor valahogy megelégeltem ezt a belustult, belegyöpösödött közeget és a zenekart is. Igazság szerint nagyon beragadtak a tagok ott akkoriban, én meg úgy éreztem, hogy miután évekig vonszoltam magammal zenekart ez már csak nekem fontos, én viszem a vállamon az egészet. Elegem lett. Végül megcsináltam friss, új, aktívabb zenészekkel a Belmondót és úgy gondoltam, nem lett volna tisztességes Nyers néven kiadni, még akkor is, ha én voltam a kettőben közös pont. Én írtam a zenét, én voltam a frontember, így aztán ebből született meg végül a Belmondo.

Miben volt más a Belmondo, mint a 15 év után végül feloszlott Nyers? Hogy fogadta a közönség az új formációt?

Ami igazán furcsa volt nekem az az, hogy a közönség mennyire „ideológiai alapon” hallgat zenét, mert a Nyersnél mindegy volt, hogy mit csináltunk, azt elfogadták és szerették, a Belmondóval ezt már sokkal kevésbé sikerült megcsinálni. Pedig mind a két zenekarnál ugyanúgy én írtam a zenét, szöveget, de a Belmondonál már nem fogadták el annyira, amit csináltunk. Mondván, hogy ez nem a Nyers. Kezdetben mindenki azt mondta, hogy a Nyers jó volt, a Belmondo meg nem, de szerencsére ez már egy jó ideje nincs.

Időközben lehet, hogy kikopott az a generáció, aki emlékezett még a Nyers korai, Magyarországon kissé szokatlan és újszerű zenéjére, vagy a Metal Hammeres afférotokra gondolom. 

Igen, elképzelhető, hogy ez is szerepet játszott ebben a dologban, de az első három-négy évben ez egy baromi nagy kereszt volt rajtam. Nagyon megnehezítette a dolgunkat az biztos. Időközben viszont kicserélődött a hallgatóság is és ez már egy teljesen új közönség, új közeg volt.

Volt egy vitád a Kispál frontemberével Lovasi Andással is, ha jól emlékszem akkoriban…

Hát igen, az történt ugyanis, hogy írtam egy esszét, aminek az volt a címe, hogy a „Zenélni nem tudás kultusza”. Ez egy viszonylag alapos tanulmány volt, aminek az volt a lényege, hogy a „mainstreamen” kívüli színtéren mennyire hasonló mechanizmusok működnek a zeneiparban. Mindegy, hogy mulatós, hogy Zámbó Jimmy, vagy Underground, egy zenekart minden esetben a közönség szeretete emeli fel vagy nyomja el és nem a kereskedelmi tévék vagy rádiók csinálnak belőlük sztárokat. Ez egy alapos írás volt, amiről Szilly László, akkor még az Indexen írt egy recenziót, amiben azt találta mondani, hogy „Czutor az underground Zámbó Jimmyjének nevezi Lovasi Andrást”. És ezen akkor nagyon csúnyán összevesztünk, annak ellenére, hogy ő nem is olvasta el az eredeti esszét csak az indexes recenziót, holott abban ilyesmi természetesen nem szerepelt. Persze évekkel később elolvasta és a maga módján bocsánatot kért, de a hűvös viszony megmaradt közöttünk, pedig korábban jóbaráti viszonyban voltunk egymással.

Öt gyermek édesapjaként azért gondolom megterhelő lehet az állandó bulizás, fellépés, hogy bírod a tempót? Nekem egy van, de azzal sem bírok…

Szerintem egy gyerek a legnehezebb. Mert azzal mindig foglalkozni, folyamatos figyelmet igényel. Ha már van kettő az már mindjárt könnyebb, mert elvannak egymással, de a három a minimálisan ideális szerintem. Nagyon jó a nagy család, én ott rontottam el, hogy idén már ötven éves leszek és szembesülök azzal, hogy a legkisebb gyermekem hároméves, egy ennyi idős embernek pedig már nem való ilyen kis gyerek. A legnagyobb gyerekem 27 lesz az idén és az egész felnőtt életemben, mindig volt egy olyan korú gyerekem, aki ebben a „ki ne szaladj! hol vagy? leesik… , mit vett a szájába” típusú figyelmet igényli, ami ebben a korban már nagyon megterhelő tud lenni. 27 éve nem tudtam egy jót aludni és ez az utóbbi három-négy évben ez már jóval komolyabb tehertétel, mint korábban volt.

Ennek ellenére, folyamatosan foglalkozol gyerekekkel, épp az imént tartottál egy előadást a „Hangszert a kézbe!” programsorozat részeként „miért zenélünk?” címmel…

Ezen a két éve tartó programsorozaton a kezdetektől fogva részt veszek, de nekem ettől teljesen függetlenül is voltak rendhagyó énekóráim, amiket vagy egyedül, vagy zenekarral tartottam. Itt ezen a rendezvényen inkább picit zenés, de alapvetően inkább beszélgetős előadást szoktunk tartani, amiken azért általában nagyobb gyerekekkel szoktunk beszélgetni a témáról. ltt Kazincbarcikán ugyan kisebb gyerekek voltak, de sikerült egy nagyon jó társaságot kifogni. Nagyon okosak, értelmesek és általános műveltség szempontjából jól felkészült iskolások voltak és remekül el lehetett velük arról beszélgetni, hogy miért is zenélünk valójában.

Tényleg, miért zenélünk? 

Alapvetően arról szól, hogy az életünknek és úgy általában a génjeinknek milyen sok köze van a zenéhez, mi a funkciója a zenének. Én ugyanis biológia-kémia szakos tanárként végeztem Szegeden és a legtöbb dolgot, ahogy a zenélést is hajlamos vagyok ilyen evolúciós szempontból megvizsgálni. Az ember génjeiben pedig bele van vésve a zenére, énekre, táncra, ritmusra való igény. Az egyetlen univerzális kulturális tevékenység a zene. Vannak olyan kultúrák, amikben nincs művészet, írás vagy akár színek sem és ilyen szempontból egyedül a zene az, ami földrajzi helytől, időtől és kortól függetlenül minden társadalomban van és volt.

És mi ennek az oka? 

A zenei hangok megkülönböztetésének képessége szorosan kapcsolódik az információ átadás hatékonyságához, tehát mindenképpen evolúciós előnyt jelent más fajokkal szemben. Míg a ritmus, ha fogalmazhatok úgy, egy sokkal kegyetlenebb dologhoz kapcsolódik. A ritmus-és ütemérzék a közelharc alapja. Jól megfigyelhető, hogy azokban a társadalmakban és népcsoportoknál, amelyek a zenében fejlettebbek és kifinomult eszközöket használnak ennek művelésére, a harcban és a háborúzásban is sokkal sikeresebbek. Amikor pedig nincs éles helyzet, vagy konfliktus, ezeket a készségeket akkor is életben kell tartani. Ez lehet az egyetlen magyarázata annak, hogy az egyetlen univerzális kulturális tevékenység és gyakorlat több tízezer éve nem más, mint a zene.